Te is azt akarod?! - konstruálódó jelentések - zárórendezvény3

A munka gyorsan beindult: kreatív és vicces szoborcsoportok díszítették a 70m2-es termet alig egy órával a kezdés után. A civilség különböző értelmezései jelentek meg és töltődtek fel sokszorosan tartalommal. Már önmagában a szoborcsoport megjelenítőinek az egyéni és közös interpretációi, valamint a nézők értelmezései is erősen gazdagították az egy-két szóban felvázolt témákat, címeket;  de a szociodráma ereje akkor mutatkozott meg igazán, amikor az egyik csoport bebújt egy kicsit a másik csoport bőrébe,  és az ő témáját, címét jelenítette meg a saját alakjára formálva. Azaz, megtörtént az első pozícióváltás. Az egyik csoport meglátta belülről és magáévá tette a másik csoport kérdésfelvetését, problémáját.  Nincs reflexió, nincs verbalizálás: a történtek vehetők nagyon könnyedén – jó mókaként, de komoly belátásokat is hozhatnak.

Némi önreflexióval felfejthetők ugyanis 

a saját viselkedésminták (miért pont oda álltam és pont úgy); 

az egyéni szociális készségek (hogyan értettem a másik témáját kívülről majd belülről); 

a közösségi hitek és tudások a civilségről (mit gondolunk alapkérdésnek a civil működésről); 

a megértés nehézségei és útjai (hogyan (nem) érthető meg a másik) stb.  

A szociodrámán nem álltunk meg, nem értelmeztünk, haladtunk tovább, hogy a megfogalmazott témák, ügyekké váljanak, azaz fiktív civil szervezetek megvalósítandó céljaivá.

Bereczky Tamás Adj király katonát! című játékának lényege, hogy szervezetek összedugják a fejüket, és meghatározzák önnön erősségeiket és gyengeségeiket, majd a többi szervezettel ezek mentén elkezdenek üzletelni. Megnézik, kinek mije van, mi kölcsönözhető, cserélhető vagy éppen árusítható. És jó esetben a szervezetek megtapasztalják, hogy sokkal több erőforrásuk van, mint azt gondolták; hogy az erőforrásokkal lehet gazdálkodni; hogy vannak más szervezetek is a térképen más vagy éppen hasonló erőforrásokkal. Most a játék kicsit másképp zajlott: fiktív civil szervezetek fiktív (de reális) célkitűzéseket határoztak meg, majd kezdődhetett az üzletelés. Mivel a szervezetek esetünkben az itt és most-ban kovácsolódtak, a játék spontán módosult. Az erőforrásokat nem tudták jól felmérni és céljaik megfogalmazása sem volt elég kidolgozott. Így a játék az eredeti tervek helyett arra adott lehetőséget, hogy a szervezetek megfogalmazzák magukat, számba vegyék vélt erőforrásaikat, majd a plénum elé kilépve, a többi szervezet tükrében meglássák saját magukat, saját erősségeiket és gyengeségeiket, és ezen tapasztalatok birtokában csiszolhassák az eredeti üzenetüket a többiek számára is vonzóvá. Azaz, nem a szervezeti működés egy lehetséges módja mutatkozott meg a játékban, hanem az az elemi tapasztalat, hogy egy ötlet (a civil szervezet célkitűzése) hogyan formálódhat a másik (a többi szervezet) előtti megmutatkozásban megragadhatóvá, elfogadhatóvá, vonzóvá.  A szervezetek ajánlatai meg is mérettettek: a résztvevők választottak, melyik üzenet találja el őket leginkább.

A szünet utáni játék arra lett volna hivatott, hogy számba vegyük és elkezdjük valami módon kezelni azokat a külső és belső gátló tényezőket, amelyek a civil szervezetek működését megakasztják. A gátakat, problémákat hamar felsoroltuk, majd csoportosítottuk.  A feladat az volt, hogy az összegyűjtött akadályozó tényezőket jelenítsük meg szoborban, ki – ki legyen egy-egy akadály, majd a nézőként kint maradt résztvevők próbálják meg az eszükbe jutó módszerekkel az akadályokat leküzdeni. Be lehetett tehát jönni az érvelés szerepében; anyagi támogatásként; hatalomként, azaz bárhogyan, ami az akadályok leküzdését segítheti.   A játék azonban hihetetlen káoszba fulladt: az akadályok nem tudták, hogy kicsodák, az elhárítók nem tudták, ki ellen küzdenek, kívülről és belülről őskáosznak látszott minden.  A kint maradtak közül többen a vezetőt kérték, hogy oldja meg a helyzetet, mások beléptek a színpadra és alternatíva felmutatásával rendet igyekeztek tenni, de alapvetően semminek semmi eredménye nem lett. Tamás leállította végül a játékot, és néhány jól eltalált szóval értelmezte a helyzetet: felhívta a figyelmet, hogy ez a káosz éppen a civil szervezetek működését képezte le. A verbális értelmezést egy érzelmi tükörrel is megerősítettük: zárásként a résztvevők egyetlen nagy szobrot alkotva megmutatták, hogyan érzik most, a játék és a nap végén magukat.  Az ambivalencia, a délelőtti feldobottság és a káosz elleni tehetetlenség megélése a szoborban megmutatkozott, ezért vegyes érzelmekkel, de egyértelműen gazdagodva távozott a társaság.

B.Á.