J.L. Moreno - Szociodráma

A szociodráma definíciójáról, használhatóságáról és hasznáról folyó vitában felmerülő számos szemelvény közül J.L. Moreno "Sociodrama" című írásának kicsit alaposabb vizsgálatára kerítek itt sort anélkül, hogy részletes elemzéssé alakítanám ugyanezt. [Moreno J. Who Shall Survive?: Foundations of Sociometry, Group Psychotherapy, and Sociodrama. Reflections [serial online]. May 2005;6(2/3):34-35. Accessed December 14, 2013] Az elméleti keretek tudományosabb igényű feldolgozása tanulmány formájában később történik meg. Az eredeti írás magyar fordítása folyamatban van.

Moreno tanulmánya nem önálló munkaként született, hanem több előadását szerkesztette egységes dolgozattá. A tanulmány egyfelől a szociodráma elméleti leírására, meghatározására tesz kísérletet, másfelől egy konkrét pszichodramatikus/szociodramatikus technika, az "élő újság" bemutatásával és tárgyalásával ad illusztrációt arra, hogy mit ért a szerző szociodráma alatt. A szociodráma egyértelmű definíciója és körülhatárolása elmarad, a sorok közül mégis viszonylag jól kiolvasható annak lényegi tartalma.

A tanulmány elején Moreno megjegyzi, hogy a társadalomtudomány módszertani eszköztárából hiányzik a dráma, a színpad alkalmazása (p. 350). Ez a mai napig igaznak tűnik, még akkor is, ha mind a pszichológia, mind a szociológia tanítása és alkalmazása során egyre gyakrabban találkozunk olyan módszertani megközelítésekkel, amelyek a színpadi jelenlét, a dramatikus valóság transzformációs erejére (is) épülnek. Például az ELTE Szociológia Doktori Iskola tantervi hálója évek óta kínál szociodráma-foglalkozásokat, míg a pszichodráma önismereti és terápiás alkalmazása Európa szerte elismert, amit a számos különféle szakmai szervezet és a publikációk jelentős száma is igazol. Ugyanakkor a dramatikus technikák használata a kutatási módszertanokban egyelőre szinte ismeretlen.

Moreno kiemeli a szociodráma (illetve általában a dráma) gyógyító, terápiás erejét, jelentőségét (p. 351). A katarziselméletre hivatkozva leírja, hogy a társadalomtudományok feladata az egyén és a társadalom gyógyítása, majd két érvét összekötve kimondja, hogy a dráma, a "színpad" feladata tehát a gyógyítás. Érvelésében Hipokratészhez és Arisztotelészhez nyúl vissza, amennyiben leírja, hogy Arisztotelész a katarzist, a dramatikus tragédia átélése által kínált megtisztulást a lélek betegségeinek gyógyszereként tekinti, ellentétben azzal, egyben hasonlóan ahhoz, ahogy az orvosi gyakorlat szigorúan csak a fizikai valóra fókuszál. Bár Moreno erről ehelyütt nem ír, mégis érdemes észrevenni érvelésében a kartéziánus dualizmus rejtett kritikáját.

Arisztotelész nem katarzisról, hanem - a tragédia definíciójánál - "megszabadulásról" (Poétika VI. fejezet), illetve a "csodálatosról" beszél (Poétika XXIV. fejezet). A tragédia célja, hogy "a részvét és félelem felkeltése által" érje el "az ilyenfajta szenvedélyektől való megszabadulást" (ibid). Arisztotelész értelmezésben a tragédia (kiterjesztően pedig minden dramatikus cselekvés és művészet) lényege az utánzás, vagyis a valóság olyan módon történő visszatükrözése, amelye tevékenyen hozzájárul annak nemcsak jobb megértéséhez, de a benne felmerülő jelenségek feldolgozásához is. Moreno maga is elismeri, hogy tisztázásra vár, vajon miféle folyamat a katarzis: milyen erők hozzák létre, milyen okai és okozatai, hatásai vannak (p. 363). Ismét Arisztotelészre és Freudra hivatkozva felveti, hogy a katarzis a tudattalan azonosulás folyamatán keresztül hat (amit Arisztotelész a dráma tükörfunkciójaként ír le), de Moreno szerint az azonosulás maga is inkább tünet, semmint ok. A katarziselméletek összevetése a pszichoanalitikus irodalom Freud és Moreno óta keletkezett gazdag tárházával nem tárgya ennek a dolgozatnak, de további kutatási területeket kínál. 

Moreno kiemeli, hogy a katarzis nem az orvos zárt, interperszonálisan korlátozott rendelőjének terében, hanem a csoportban, nyílt terekben következik be. A szociodrámát a "nyílt térbe" helyezve érvélése az arisztotelészi úton halad tovább, amikor a dramatikus játék és a gyermeki gondolkodás illetve játék között von párhuzamot. A regresszió fogalmát nem említve, de arra utalva a dramatikus játékot ezáltal összekapcsolja a gyermeki játékkal, egyben megállapítja, hogy a pszichodráma kísérlet arra, hogy a fantázia és a realitás kettősségét megtörje, és helyreállítsa ezek eredeti egységét. Az eredeti egység alatt itt a gyermeki gondolkodást érti, amelyben - leírása szerint - nem válik külön a valóság és a dramatikus játék (p. 351). Érdekes vizsgálati területet kínál a dramatikus tér és a pszichodrámában ismert “mintha” fogalmának elméleti összevetése és meghatározása.

Ez utóbbi gondolatra írása végén visszatér és leírja, hogy a szociodramatikus foglalkozás feltáró jellege csak az egyik fele annak, amit általa el lehet érni. A gyógyítást ugyanilyen fontosnak tartja, és Freud szigorúan interperszonális, zárt módszertanát kritizálva hangsúlyozza a katarzis szerepét a gyógyulási folyamatban (p.363). A közösség összes szemére és fülére, annak teljes mélységére és kiterjedtségére szükség van szerinte bizonyos problémák megoldásához, ahol a titoktartásra és két ember intim viszonyára épülő, klasszikus pszichoanalitikus helyzet nem tud segíteni. Ugyanakkor a szociodrámát továbbra is pszichoanalitikus értelmezési keretben helyezi el (tehát nem tekinti például viselkedésterápiás módszernek).

Arisztotelésznél az "utánzás", mimézis, vagyis a dráma és a művészet általában természetes, az ember gyermekkortól fogva veleszületett tulajdonsága. Az utánzásban minden ember gyönyörűségét leli, állítja (Poétika IV. fejezet), sőt annak révén tanul a világról. Moreno a szociodráma esetében hangsúlyozza ugyanezt az edukatív szerepet, amikor a dráma interkulturális közvetítő potenciáljáról beszél. A szociodráma jelenleg rendelkezésre álló (nem túlságosan bőséges) irodalma is elsősorban e módszer az oktatásban, nevelésben betöltött illetve lehetséges szerepeit tárgyalja. 

Moreno eredeti útmutatása alapján a szociodráma főként a gyakorlati, alkalmazott tudomány területén hódított teret: leggyakoribb alkalmazási területei a szervezetfeljesztés, illetve konfliktuskezelés kisebb vagy nagyobb közösségekben. Moreno szerint a szociodráma egyszerre képes feltárni és kezelni a két különböző kulturális rend közötti konfliktusokat, és ezzel képes megváltoztatni az adott csoportokban lévő személyek attitüdjeit is (p. 365). Ennek eszközeként a szerepcserét írja le, ami a modern szociodramatikus alkalmazásban 'pozíciócserére' módosult annak érdekében, hogy a szociodrámában a csoport szintjén megvalósuló szerepcserét el lehessen választani a pszichodrámában interperszonális kontextusban használt szerepcsere fogalmától.

Jóllehet részben lábjegyzetben, de Moreno viszonylag pontosan körülírja a szociodrámát, amikor azt a szóösszetétel elemeinek jelentésével magyarázza: a 'socius' jelentése a másik, a társ, míg a 'drama' cselekvést jelent (p. 352). Így tehát a szociodráma a "másik ember nevében történő cselekvés" vagy a "másik ember helyében történő cselekvés" - ebben az eredeti angol szöveg bizonytalan szóhasználata ('in behalf' a helyesebb 'on behalf' helyett) nem ad pontos útmutatást. 

Az ugyancsak általa leírt és meghonosított pszichodrámához képest a következő elhatárolást adja (p. 352): "A pszichodráma olyan mély akciós módszer, ami személyközi kapcsolatokkal és privát ideológiákkal, míg a szociodráma olyan mély akciós módszer, ami csoportközi viszonyokkal és kollektív ideológiákkal foglalkozik." Sajnos a szerző adós marad annak megmagyarázásával, hogy mit jelent a "mély", hacsak nem azt, hogy akár az interperszonális, akár a csoportközi kontextusban a felszíni, fenotípusos jelenségeknél mélyebb struktúrákban képes változást előidézni. Egyben kiemeli azt is, hogy a szociodrámában előidézett katarzis különbözik a pszichodrámában előidézettől (p. 364). A különbség, hogy a szociodrámában nincsenek nézők és szereplők, hanem mindenki protagonista, ugyanis a játszók egy-egy társadalmi típust, szerepet, sztereotípiát jelenítenek meg - identitásuk kollektív, nem egyéni.

Az európai és transzatlanti politikai feszültségek korabeli, történeti kontextusára hivatkozva felhívja továbbá a figyelmet arra, hogy a bizonyos problémákból eredő konfliktusok tényszerű információk további terjesztésével nem megoldhatók, valamint hogy az interkulturális viszonyok szofisztikált szempontjainak feltárása nem lehetséges megfigyelés és elemzés által, hanem akcionárius, mélyebb megértést, megélést lehetővé tevő módszerekre van szükség (p. 356).

A szociodrámában tehát a munka fókusza és eszközei azok a reprezentatív típusok (p. 354), amelyek az adott kultúrán belül léteznek és működnek, nem pedig az individuum. A játszó személy egy-egy társadalmi, kulturális típust, jelenséget, sztereotípiát testesít meg a cseppben tükröződő tengerként. Ezt szembeállítva a másik társadalmi csoport (osztály, kultúra stb.) képviselőjével a szociodráma előbb láthatóvá, kézzelfoghatóvá teszi a konfliktust, illetve a szociodramatikus technikák, főként a pozíciócsere alkalmazásával, a másik pozíciójában megtapasztalt élmény  segítségvel hozzájárul azok megoldásához is. A további elméleti munka szempontjából célszerűnek tűnik a Moreno által használt "kultúra" és "típus" fogalmak tisztázása, illetve kiterjesztése. A szociodráma jelenlegi alkalmazásai során az azonos kultúrába tartozó csoportok közötti konfliktusok kezelésében is bevált technikának bizonyult.

Az élő újság szociodramatikus technikájának leírása és néhány gyakorlati példa bemutatása után Moreno ismét kiemeli, hogy a szociodráma igazi alanya a csoport (p. 354). Fontosnak tartja, hogy a csoport tagjai legalább ugyanazon kultúrához tartozzanak, ugyanakkor azt is kimondja, hogy a csoport lehet olyan nagy is, hogy minden élő ember benne foglaltatik. Ez a kijelentése további vizsgálatot igényelhet, mert felmerül a kérdés, vajon szociodramatikus technikák valóban csak az általa megfogalmazott interkulturális kontextusban alkalmazhatóak-e (valószínűleg nem), és hogy ha az egész emberiséget egyetlen csoportnak tekintjük, akkor a szociodrámatikus játék során mi lehet a másik csoport. Fontos alapvetés ugyanakkor, hogy Moreno szerint a szociodrámában a csoport ugyanaz, mint a pszichodrámában az egyén. A szociálpszichológiában az utóbbi két évtizedben elterjedő társas pszichoanalitikus (pszichoszociális) értelmezési keret és Moreno értelmezésének összevetése, különös tekintettel a Csányi által is leírt “csoportlétező” fogalmára (Csányi, V., Az emberi természet – Humánetológia, Budapest, Vince kiadó, 1999, pp. 133-137) egy későbbi tanulmány tárgya lehet. 

A továbbiakban a tanulmány néhány módszertani tanáccsal is szolgál. Kiemeli például, hogy a szociodramatikus esemény gondos előkészületet és tervezést igényel. Javasolja, hogy a csoportvezető előre gyűjtsön össze minden releváns információt, illetve hivatkozik a képzett, “hivatásos” segítők, segédének alkalmazásának fontosságára. Véleménye szerint a gyakorlott segédének csak alapos önismereti folyamat után képesek részrehajlás nélkül képviselni társadalmi típusokat vagy sztereotípiákat, ezért - bár nem kimondva - arra utal, hogy a segédéneknek, játszóknak képzett pszichodramatistáknak kell lenniük. A szociodráma modern gyakorlata nem követi teljes mértékben ezt az útmutatást. A csoportvezetők általában szabadabb teret adnak a nem képzett csoporttagok spontán játékának.

Moreno azt javasolja (p. 356), hogy a drámakutatás és a szerepelméleti kutatás elmélyítése olyan eszközöket adhat a kezünkbe, amelyekkel a közvélemény és az attitűdök hatékonyan befolyásolhatók. Egyben leírja azt is, hogy a szociodráma a kulturális antropológiát és az interkulturális vizsgálatokat gazdagíthatja további módszertani eszközökkel. Nem tér ki azonban arra, hogyan. Ennek további vizsgálata és összevetése a politikai pszichológia eredményeivel további kutatási területeket kínál. A jövőbeli elméleti feltáró munka szempontjából érdemes lehet még megvizsgálni a szociodráma pontosan leírt módszertana alapján annak a társadalomtudományokban történő alkalmazását a következő szempontok szerint:

- Lehetséges-e a szociodramatikus technikák standardizálása, egységes keretek között történő leírása?

- Lehetséges-e ezeknek a technikáknak az alkalmazása társadalomtudományi kutatásokban? Például elképzelhető-e kérdőíves lekérdezések szociodramatikus operacionalizálása?

- Milyen lehetőségeket kínálnak a jelenleg elérhető technológiai eszközök pl. a dramatikus szociometrikus módszerek dokumentálására és értékelésére? 

Az arisztotelészi drámaelmélet és Moreno szerep- és drámaelméletének összevetése, valamint az arisztotelészi katarzis és a pszichoanalitikusan orientált drámaterápia összevetése ugyancsak későbbi vizsgálatok tárgya lesz.

Bereczky Tamás - 2013. december